A nyolcvanas években voltam óvodás. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom. Egy emeleti tornaterem képe jön elő. Újságkivágások. Képek az Aurora cirkálóról. Jött az orosz télapó. Gyed maróz. Vagy valami ilyesmi. A lányok pártában várták. Orosz népviselet tetőtől talpig. A fiúk is korhű, nemzethű viseletben. Kenyérrel és sóval vártuk. Lenin mindenek felett. Csakis Lenin. Ő egyedül. A jó. Lenin neve összeforrt tudatunkban a jóval. Kopott, fekete-fehér felvételeken bátorítja a tömeget. Hajrá, irány a téli palota. Kivégzések? Mészárlás? Éhínség? Kínzások? Dicsőség, forradalom, győzelem, jólét. Beugrik a napközis tanítónk arca. Komor lett. Lenin volt börtönben is, mondta. Börtönben? Lenin? A jó? Ez tényleg egy igazságtalan, hazug világ, gondoltuk (joggal). De kenyérből tintatartót gyúrt, abba tejet töltött. Tejjel írta titkos leveleit a börtönből. Csak fényben látszik az írás. Lenin nemcsak jó, de okos is volt. „Hej, te puska, puska vagy, nem csinos kis fruska vagy.” A napközis tanító, aki orosztanár is volt egyben, megtanította nekünk ezt a dalt. Szerettük. Őt is, a dalt is, Lenint is. Emlékszem, ahogy fölém hajolt, ha elakadtam a leckében. Barna Szofit szívott, nikotintól sárga ujjaival mutatott a sorra, ahol épp tartunk. Leheletéből húsz szál cigaretta szaga ömlött az arcomba. De szerettem azt is. Nem zavart. Mit importálunk a Szovjetunióból? – kérdezte később. Karórát, rádiót, televíziót. Kitűnő orosz gyártmányok. Lenin, a jó. A szovjet termék, a minőség. És mi, a diákok, akik ezt elfogadjuk, megszokjuk, megszeretjük.

De valami, illetve valaki hiányzott. Sztálin. Ki volt Sztálin? Miért hallgatnak róla? Mi van Sztálinnal? Van vele valami gond? Mert örökké csak Lenin, Lenin, utána mintha semmi nem lett volna. Most meg Brezsnyev, Andropov, Csernyenko, Gorbacsov. De Sztálin hol van? Nem jelentős? Utólag sem? Miért nem tudunk róla többet?

Az HBO produkciója volt az a film, amelyben Sztálin szerepét Robert Duvall alakítja. Véletlenül néztem bele. Legközelebb felvettük. Akkor már tudtam ezt-azt Sztálinról. Túl voltunk a rendszerváltáson. Gimnáziumi történelemórák, a tanárok által rezzenéstelen arccal elsorolt évszámok, momentumok, offenzívák. A Molotov-Ribbentrop paktum. A vas és az acél országa. Gabonaexport. Éhínség, halkan, zárójelben. Oda sem figyeltünk. Ki figyelt oda egy tanárra? Pár stréber. Én biztosan nem. Ők utáltak minket, mi utáltuk őket. Tisztelet a szabályerősítő kivételnek. De valahogy bennem maradt, hogy Sztálin nagy volt. Nagy diktátor és gyilkos. Az említett HBO-s film végül nagy hatással volt rám. A húgommal néztük meg néhányszor. Emlékszem, abban az időben horrorfilmeket hordtunk ki egymás után a tékából, még persze videokazettán. Nappal néztük, hogy ne rezeljünk be annyira. Mindegy volt. Este ugyanúgy kislámpafénynél tudtunk csak elaludni. De élveztük. Ez a Sztálinos film is egy horror volt számunkra. Eleinte egy horror a sok közül. Keveselltem a filmet. Ösztönösen hiányérzetem támadt. Utólag kiderült, jogosan. Az alkotás hiányos, tele ferdítéssel, mendemondákat tüntet fel történelmi tényként, egyes személyek túl nagy szerepet kapnak a filmben, míg mások meg sem jelennek. Képesek voltunk azt hinni, hogy a Sztálint körülvevők mind jók, csak a Gazda a sátán. A film arra volt jó számomra, hogy érdeklődve menjek a könyvtárba. Sztálin életéről szóló könyveket kerestem. Kaptam is pár kötetet. Béládi László/Krausz Tamás: Sztálin. Elsőként ezt olvastam végig. Majd következett Milos Mikelin: Sztálin, a zsarnok élete című kötet. Ezekből minden kiderült. Kissé száraz olvasmányok voltak, de végigrágtam magam rajtuk. Rég nem lapozhattak bele egyikbe sem. Lapjaik hullottak, ahogy haladtam oldalról oldalra. Az évszám. Az egyiket 1985-ben adták ki, a magyar szerzők művében nincs évszám feltüntetve, bár utólag azért tudható, ha végigolvassuk a kötetet. Érdemes idézni mindkét tanulmány zárszavából. Nézzük Milos Mikelin kötetét: „…Az is jellemző a sztálinizmusra, hogy a halála után mi történt Sztálin emlékével és emlékműveivel. Nem sokkal Hruscsov Sztálin-ellenes beszéde után, Budapesten 1956 októberében ledöntötték Sztálin szobrát. 1962-ben felrobbantották a hatalmas prágai bronz-Sztálint is. Ám 1970-ben, mikor Vorosilovot is odatemették a Kreml fala mellé, és ő is megkapta a maga mellszobrát, mint a többiek, Sztálinnak is szobrot állítottak a sírjára; ne éktelenkedjék tovább a fura foghíj Zsdanov és Vorosilov között. 1984-ben pedig a szovjet háborús veteránok egyesülete azt a javaslatot tette, hogy a fasizmus felett aratott győzelem negyvenedik évfordulója alkalmával, 1985-ben Volgográdot nevezzék ismét Sztálingrádnak.

A Béládi/Krausz így zárja a könyvet: „…Sztálin 35 éve halott, de a szocializmus azóta is megvalósulatlan. Ez persze nem róható fel Sztálin személyes hibájául vagy bűnéül, nehogy lassan ő maga is – mint annak idején áldozatai – sajátos bűnbakká váljon. Sztálin történelmi „öröksége” ma is kísért, ránehezedik az új generációk gondolkodására, történelmi tevékenységük egész szerkezetére…De ez már egy másik korszak története.”

Érdemes belelapozni egy későbbi Sztálinról szóló munkába. Az Ormos Mária és Krausz Tamás szerzőpáros Hitler – Sztálin című kötetének sztálini fejezete (Krausz T. tollából) ekképp zárul: …Hitler bukásával a nácizmus végérvényesen a történelem szemétdombjára került, míg a szocializmus gondolatköre és kultúrája a sztálini bűnök ellenére is sokakat ma is egy jobb, humanisztikusabb világ lehetőségeivel kecsegtet.”

Ezt a néhány zárszót felidézve szembe jut az az időszak, amikor a budai Albertfalván laktam 2000. környékén. A helyi, azóta megszűnt „Gurgula” presszóban söröztünk, amikor besétált egy idős hölgy. Nem tudom miért, de odamentem hozzá, hogy megkérdezzem tőle, mit érzett, amikor megtudta, hogy Sztálin halott. Szemembe nézett, és azt mondta, hogy sírtam, nagyon sírtam. De hát  a bűnei, a milliók halála, kezdtem bele. Maga ezt elhiszi? – kérdezte tőlem kedvesen. Elhiszi, fiatalember? De különben is, mindenkinek vannak bűnei, kinek nincsenek. Majd kiitta az őszibaracklevet poharából és távozott.

Ide tartozónak érzem a Közhelyszótár című gyűjteményes kötet Sztálinról szóló szócikkét. (Sajnos az említett könyv már nincs nálam, így csak emlékezetből tudok idézni) Sztálin Jóska bácsi, a jóságos. A népek tanítómestere. Joe bácsi. Megnyerte a háborút.

Azt hiszem, ez a néhány idézet sokat elárul arról, hogy „széles tömegek” mit gondolnak még mai is erről a csavaros eszű, minden bizonnyal üldözési mániában szenvedő, alacsony grúzról, Kobáról, a forradalmárról, aki szervezett bűnözéssel irányította (irtotta, gyötörte, kínozta) népét a végső „győzelemig”, amely persze soha nem jött el. S hogy ki volt Sztálin, pontosan ki volt ő? Te nem lehetsz Sztálin, mondta a generalisszimusz saját fiának. Nem lehetsz az, hiszen én sem vagyok az. Sztálin egy eszme, egy ábránd. A nép reménye, aki műalkotásokról, festményekről tekint le ránk, monumentális szobrok mintázzák, terek, utcák, városok viselik nevét, költemények dicsőítik. Sztálin maga a Szovjetunió.

A cikk folytatása a barkaonline-on: itt

  Komment:

A bejegyzés készült: 2010. 02. 28., 17:22 és a Jegyzet -ba tartozik. RSS 2.0 Kommentelhetsz, vagy trackbacket tehetsz a websiteodra.