Gazdagék:

Arcukról az üres nagyképűségen kívül semmi más nem olvasható le. Öröm meg végképp nem. Unottan csúsztatgatják a bőröndjeiket tovább, ahogy halad a sor a reptéren. Mintha nem nyaralni mennének. A gyerekek is kibaszott büszkék valamire. A fiú márkahalmozást hajt végre, amikor felöltözik. Armani cipő Versace nadrággal, Dolce&Gabbana inggel.  A lány „egyéniség”. Grimaszolgat, rágózik. Művész lesz a lelkem, vagy máris az. Apa jó karban van, ötven fölötti, valamikor sportolt, most már csak pocakra gyúr. Anya a tipikus milf. Ötven körül is bombázgat. Szúrnád. Nem állnak szóba senkivel. Körülöttük mindenki tahó proli. Egymással sem nagyon beszélnek, maximum egyszavas kommunikáció folyik, vagy biccentés. A nyaralóhelyen is szigorúan együtt, senkit sem engednek be bizalomkörükbe. Apa olvas. Anya úszik, programszerűen. Tengerben nem, kizárólag medencében tempózgat. Ha valaki odamegy hozzájuk, árus, akárki a nyaralócsoportból vagy a szálloda személyzete közül, egyszavas választ adnak: NO!

Szarrágóék:

Jól állnak anyagilag, de nem fogják hagyni, hogy csak úgy átvágják őket. Lopnak az étteremből, ha félpanzión vannak, hogy ne kelljen költeni ebédre. Anyu a kézitáskájában szendvicseket csempész ki a reggeliről. Állandóan számolnak, átváltanak euróról forintra. „Nem éri meg.” „Rablás” – mondják mindenre, amit kizárólag pénzért lehet megvásárolni, nem alanyi jogon jár nekik. Otthon minden sokkal olcsóbb, ezt hangoztatják is, de abba nem gondolnak bele, hogy akkor mi a fenét keresnek itt. Ha van valami kóstolás, kis ingyen ouzo, helyi bor, stb., ők hatszor kérnek mindenből, és még a gyereket is visszaküldik egy utolsó próbálkozásra. Ami ingyen van, abba belemarkolnak, akár szükségük van rá, akár nincs. Kedvezményt követelnek minden szolgáltatónál. Nem ülnek be semmilyen vendéglőbe, inkább nem esznek, de nem fogják hagyni, hogy „levegyék” őket. Autóbérléskor a legolcsóbbat kérik, és megpróbálnak alkudni, majd kiverik a balhét, hogy nem férnek be a kocsiba. Nem adnak borravalót, ők ezt az utat otthon kifizették, különben is perre mennek, ha valami nem tetszik nekik. Az apa lehajol, nyúlkál a homokban, azt hitte egy kéteurós, de csak egy söröskupak csillant meg a térdig érő tengervízben.

A hisztis házaspár:

Az asszonykának semmi sem jó. Nincs megelégedve a szolgáltatással. Semelyikkel. Már a repülő is szerinte szűkebb volt, mint tavaly. A pilóta rosszul tette le a gépet. Borzasztó. Amint meglátja a szállodát, sötétben, messziről, máris kezdi. „A katalógusban nem ez szerepelt” – sziszegi. A szoba, amit kapnak, „undorító.” Mérgesen angolnémeteznek a recepcióssal. „This room is no yes good, wir gehen home! Ich möchte room an at the see!” De a recepciós csak rázza a fejét. „Hát ez nem igaz. Ti milyen szobát kaptatok?” – fordulnak oda a fiatal párhoz, akik elégedetten mosolyognak. Minden szar. A kaja nekik ehetetlen, a szálloda körülötti park egy szeméttelep, a medence pöcegödör, a tenger vize olajos és retkes, anyu fintorogva dob arrébb egy lebegő nejlonzacskót meg egy műanyag poharat. „Tavaly Törökben voltunk, az nagyon perfekt volt, de ezek a görögök lusták és piszkosak.” Apu megkóstolja a sörüket, ő attól fintorog. A bor szerinte itt ihatatlan. Töményezni nem szokott. Azért valahogy csak-csak bebaszik estére. Anyu is vigyorog, ha kiesik a szerepéből. Valójában jól érzik magukat, csak próbálják leplezni, mert őket „csúnyán átvágták”. Ettől a magukra erőltetett szereptől szenvednek leginkább.

A fiatal pár:

Nekik ragyog a világ. Talán friss házasok, vagy csak együtt járnak pár éve, és a csávónak jól megy a cégnél, befizetett egy útra. Ismerkednek is. Köszöngetnek más fiataloknak, nyitottak, jó fejeknek tűnnek. (Nem feltétlenül azok.) Néha eltűnnek a szobájukban, majd ölelkezve, vihorászva jönnek elő. Nagyokat kefélnek bármikor, itt nincs anyósjelölt, aki bekopog egy tál teasüteménnyel. A tengerbe is együtt merészkednek, ott is megy a sós ízű smárolgatás, ölelgetés. Este a fiú bebaszik, a lány is próbálja felvenni vele a ritmust. Reggel morcos fejjel téblábolnak az étteremben, de az első kávé és sör után új erőre kapnak. Néha abbahagyják a vihogást, ilyenkor mindketten a telefonjaikat nyomkodják. Lájkolgatják egymás állapotát, feltöltéseit, bejegyzéseit. Minden tavernából és csónakkikötőből bejelentkeznek a twitterre, Fészbúkra, hogy az „ismik” lássák, ők most nyaralnak, nem is akárhol.

A „majd lesz valahogy, csak induljunk már el” csapat:

Elvileg kedden reggel indulnak, de hétfő délután még a „szerezzünk autót valahonnan” állapotnál tartanak. Úti céljuk a tenger, mindegy, hogy milyen irányból, milyen országban. Végül csütörtökön csak elindulnak. Horvátba, az van legközelebb. Bankkártya, euró mindenkinél betárazva. A tengerpartra éjjel érnek, akkor keresgélnek szállást. Nem találnak. Nem baj, buli van. Végül csak találnak egy penge helyet, 121 kilométerrel odébb. Sörre, borra, töményre és vacsorázgatásra költenek. A végösszeg mindenkinél veri az egyhetes öt csillag, ultra all inclusive seggkinyalásos hotel cehjét. De kit érdekel? Ők azt nem próbálták, meg az nekik olyan kötelező, kötött izé, olyan helyre csak a gazdagok meg a bénák járnak, akik be vannak szarva egy kis kényelmetlenségtől és kalandtól. Ők igazi élményeket szereznek, nem műanyag, előre gyártott hangulatban van részük. Szabadok, vagányak, rugalmasak. Ezt gondolják magukról.

Az idősödő házaspár:

A bácsi leszerelt gyárigazgató, temérdek zsetonnal. Anyu hetvenévesen is felviszi a festéket a pacekra. Aranyak befigyelnek. Fülben, csuklón, karon. Papánál csak nyaklánc. Papa pipázik a parton. A mama legyezgeti körülötte a füstöt. Este élére vasalt nadrágban, hosszú szoknyában mennek vacsorázni. Ők nem kajálnak, hanem „elköltenek” egy vacsorát. Utána még kiülnek kicsit. Egy-egy ital. Nem sok, a gyógyszerek miatt. Papa megkockáztat egy töményet. Mama megkockáztat egy durcát. Nem vegyülnek. Ha valaki rájuk köszön, mosolyogva motyognak valamit. Mama három nap után unja a banánt. Menne már haza, hívogatja a fiát, hogy adja a telefonhoz a kis unokát, Bálintot. A medencénél keresztrejtvényt fejt. Amint jön egy frissítő szellő a dög melegben, magára húzza a törölközőjét. Papa szunyókálgat. Odamegy hozzájuk egy programszervező a szállodától. Meghallgatják, majd mosolyogva elhajtják a búsba.

A visszatérők:

Kényelmesek. Ugyanaz a szálloda 12 éve. Ugyanakkor. Ki nem húzzák a lábukat a hotel kapuján, csak ha indul haza a repcsi. „Férjemmel, Lajossal évek óta visszajárunk ide. Imádjuk ezt a helyet. Helyesek a recepciósok. Tőle kérjetek koktélt, ő nagyon jól csinálja, a többiek is, de ő a legjobb” – mutat a néni valamelyik pincér felé. Mindent tudnak a hotelről, a tulajdonossal még közös fotójuk is van. „Reméljük, még tizenkét nyáron itt lehetünk” – mondja a bácsi, párás tekintettel a tenger felé. Vacsoránál saját asztal, este ugyanaz az ital, konyak, pohár sörrel. Időben „teszik el magukat” holnapra. Itt minden napjuk ugyanolyan, minden évben. Így szokták meg, így szeretik. Ha valaki másik nyaralóhelyet dicsér, mosolyogva végighallgatják, majd egymásra pillantanak, ami ezt jelenti: dehogy megyünk máshová, ezt szeretjük, ezt szoktuk meg, de mondjátok csak. Nekik itt minden “isteni”, más nyaralóhely gyakorlatilag nem létezik a számukra. Nem kérnek a meglepetésekből, köszönik szépen.

A belfölderőltető:

„Aki magyar, az maradjon itthon! Ismerd meg először a hazádat, utána repkedjél!” – ilyeneket vall, és belekezd, hogy hetvenháromban egy rollerrel hogyan indult el Sopronból Körösnagyharsányba. Sorolja a hegyeinket, folyóinkat, tavainkat. „Sártasbükköny hol van, na, ki tudja? Megmondom, Salgóböszörménytől hetvenkét kilométerre, tessék” – társaságban fitogtatja kamu földrajztudását. Ha azzal érvelsz neki, hogy egy görög szigeten garantált a jó idő, akkor visszavág, hogy ő nincs cukorból, és az esős időnek is megvannak a szépségei, főleg, ha magyar földre hullanak a cseppek. Ha Erdélyről kezd mesélni, majdnem sír. Nyaralásra sosem visz pénzt, csak azt a pár ezer forintot, ami múzeumbelépőkre kell. Levegővel, fénnyel és esővel táplálkozik ilyenkor, ha a hazát járja.

Bunkókámék:

Ordibálnak. Már a reptéren megy a tahóskodás. Dúródnak. A férfi, az apa nem ül le a repülőn. Rászólnak, leül, de egyből feláll újra. Vicceket mesél fennhangon. Baszós poénok, a rosszabbik fajtából. Vihog a saját viccein. A szállodában is hangoskodnak. Ők nyaralnak. Így lazítanak, hogy mások pofája ég miattuk. Ők le fogják inni, amit kifizettek az utazási irodának. „Le én, ha oda is rókázok az asztalra, akkor is megiszom, amibe ez került, nem érdekel” – kiabálja a disznófejű akárki a csapatból. Étkezéseknél púposra szedik a tányért. A spagettire rámeri a szaftos húst, dobál rá egy marék sültkrumplit, még a tetejére rámegy egy rák, egy kagyló és egy pizzaszelet. Beletúr, otthagyja. De ki van fizetve, joga van pazarolni. A pincérek mosolyogva veszik el előlük a megkezdett, ételkavalkádtól púpos tányérokat. A medencénél finganak, böfögnek, pajzán utalásokat, megjegyzéseket tesznek egymásnak. „Karcsi, baszod, kifárasztott az asszony a szobában, hogy így döglesz, he?” Egyikőjük sem beszél semmilyen idegen nyelvet, utoljára oroszt tanítottak nekik az általánosban. Nyomatékként hangosabban mondják a pincérnek, mit hozzon nekik, de nem jön össze a rendelés. Mutogatnak, kiabálnak, kalimpálnak. Kapnak sört, oszt jóvan’. „Viszki, viszki, azt érti, aztat mondjad neki, Timi, hallod?” Ők itt a legjobb fejek, a többiek “köcsögök, sznobok” – így gondolják. Senki sem akar velük egy fotóra kerülni, körülöttük üres napágyak, mintha bűzlenének, úgy kerüli őket a turnus többi nyaralója.

Tetszett a felsorolás? Kövess minket a Facebookon is: ITT