Nagy meglepetés érte a filmipart és a showbizniszt. James Cameron meg a volt csaja is hoppon maradtak, amikor kiderült, Gaxx képrejtvényei viszik a prímet az idei Oscar gálán. Leírni is megdöbbentő, hogy Gaxxnak összesen huszonhárom Oscart sikerült bezsebelnie ezekkel a frenetikusan szellemes, világmindenség koronája képrejtvényekkel. Mégpedig: a legjobb kép, a legjobb effektek, a legjobb defektek, a legjobb képűbb, a leghelyesebb, a legügyesebb képek, a legjobb avatárok, a legjobb bombák, a legjobb vágások, a legjobb suhintások, a legjobb nyüszítések, a legjobb dühítések, a legjobb állókép, a legjobb fekvőkép, a legjobb fekpad, a legjobb kínpad, a legjobb medvék, a legjobb gerlék, a legjobb gereblyék, a legjobb negyvenkét, a legjobb hetvenhét, a legjobb ne menj még, és a legjobb ejnye hé díját is Gaxx alkotásainak ítélték oda. Hihetetlen, de talán.
Egy ekkora sikeren felbuzdulva legtöbben azt mondanánk, hogy tele kérem, de Gaxx nem csügged, nem pihen, ismét megjutalmaz bennünket két kapitális kolosszummal. Íme a képrejtvények jelenlegi királyai:
Ja, nem mondtam, de a helyes megfejtők közt kisorsolunk egy hidegkopoltyúval ellátott állóviterátoros köpölcét. Újítás még, hogy ebben az ünnepi, jubileumi, mi lenne, ú mi kiadásban végre jó sok “ű” betűt is közzéteszünk: ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű ű
Ha nem látsz jól, akkor ne nézzél, hanem kattints a képre:
Alig telt el néhány nap a legutóbbi, nagy vihart kavaró Komolcsák bejelentkezésünk óta, máris újabb fejleményekről kaptunk hírt vele kapcsolatban. Nem meglepő, hogy az időközben napvilágot látott Komolcsák kötet elsöprő siker. A könyvtárak kipucolták raktáraikat, hogy a régi, poros könyvek helyét elfoglalhassa egy igazi remekmű. Egyedül a Biblia fér meg innentől Dávid műve mellett. A többi mind érvényét vesztette. Talán nem is ártott egy kis vérfrissítés a világirodalomnak. Komolcsák Dávid viszont nem elégszik meg ekkora sikerrel. Neki több kell. Egyszemélyes pártként indul a közelgő parlamenti választásokon. Ez alkalommal beszélgettünk vele. Nehezen tértünk magunkhoz a hírtől, hogy ismét fogad bennünket, de azért megpróbáltuk összerendezni a gondolatainkat.
Hogyan jutott arra az elhatározásra, hogy politikai szerepet vállaljon?
Ez magától értetődő volt számomra. Imádóimat nem nagy teljesítmény alatvalóimmá degradálnom, mindössze egy elsöprő választási siker kell hozzá. Az arcképem már amúgy is kint van minden fontos intézmény falán, már csak az kell, hogy mindenki úgy ugráljon, ahogyan én csettintek. Ettől csupán egy hajszál választ el.
Miért ilyen biztos a sikerében? A közvélemény kutatók egy százalékos támogatottságot sem mutattak ki Önnél.
Elnézést, megint Obama az, folyton zaklat telefonon, hogy adjak neki tanácsokat. Máris lenémítom a mobilomat. Szóval a kimutatások. Nézzék, nekem erről az a véleményem, hogy nem munkahelyeket kell teremteni, hanem saját rabszolgákra van szükségem. Az emberek hétköznapi gondjait úgy oldanám meg, hogy egyszerűen nem hallgatnám meg őket. Amiről nem tudok, az nincs is. De egyébként meg úgy gondolom, hogy azért ilyen tré a helyzet az országban, mert a szegények kuporgatnak. Ha nem vernék fogukhoz a garast, és olyan elegánsan nagyvonalúak lennének, mint például én, egy sokkal élhetőbb világ lenne a mienk. Lényeg, hogy számomra garantált jólét jönne el, ha hatalomra kerülnék. Erre, ha kell, megesküszöm. Tervezem például egy saját tulajdonú, hatezer négyzetméteres, színarany létesítmény felépítését. Már folynak a tárgyalások a gyémánt ajtókilincsek ügyében.
Nem tart attól, hogy meglincselik, ha ilyeneket nyilatkozik?
Baráti vodkázásaink alkalmával Putyin szokta mondogatni nekem, hogy nem az a lényeg, a nép mit kiabál az utcákon, hanem, hogy a saját palotád falai olyan vastagok legyenek, hogy ne szűrődjön be semmiféle rikácsolás. Higgyék el, én nem ígérgetek a levegőbe, lesz elegendő pénzem az erődítményem szupervastag, hangszigetelt falaira. Ha máshonnan nem, hát az oktatásból és az egészségügyből vonom el ezt az összeget. De csak miután a nyugdíjasok az irántam érzet tiszteletükből fakadóan lemondtak minden anyagi juttatásról.
Az Eurót mikor vezetné be?
Azonnal. Már vannak tervezetek arra a speciális vezetékre, amely folyamatosan szállítaná a palotámba a ropogós, nemzetközi bankjegyeket. Pénzből sosem elég, ezt mindenki tudja. Utálok nélkülözni. Hisztis vagyok, ha üres a zsebem.
Mit tenne a mezőgazdasággal?
Nem zargatnám a gazdákat, amíg egyenletesen folynának a beszolgáltatások. Régi álmom egyébként, hogy az Északi-középhegység lejtőin banánültetvényeket létesítsek. Radikális változtatásra van szükség, ezt egyre többen érzik. Manapság mindenki a gyomok ellen van, milliókat költenek vegyszerekre. Meggyőződésem például, hogy egyes gyomok ehetőek. A lakosság zsigerből fújol, de csak egy kis szemléletváltásra lenne szükség, és a főtt parlagfű máris ott gőzölöghetne vasárnap délben a terített asztalokon.
Elszámoltatná azokat a politikusokat, akik az elmúlt húsz évben voltak hatalmon?
Szívesen elszámoltatnám velük a vagyonomat, rengeteg a készpénzem, nem ártana már egy kis rendszerezés. Sok a gyűrött bankjegy mind a padlásomon, mind pedig a pincémben. Eltart néhány hónapig, mire mindet átnyálazzák.
Ne haragudjon, kedves Komolcsák úr, de a válaszaiból az derül ki, hogy Ön könyörtelen diktátorként állna országunk élére, ha megszavazzák.
Én inkább úgy fogalmaznék, hogy az évtizedek óta félrevezetett nép végre nyerne az élére egy rátermett, géniuszi tulajdonságokkal felruházott félistent, aki irányt mutatna minden területen. Szeretném helyre tenni azt a beteges imádatot, amely évek óta övez. Hadd lássák a széles tömegek, én is emberből vagyok, aki szeret apró-cseprő bűnöket elkövetni, füllenteni, aprópénzeket felélni a lakosság kárára. Nem tagadom, van bennem egy csipetnyi csibészség, de ebben a betyár világban nem árt egy kis rafkó, ha boldogulni akar az ember, főleg, ha történetesen politikus az illető. Minden elsöprő jelentőségű szónoklatomnak egy a vége: énvagyok a régóta emlegetett “fényes jövő”! Aki ebben kételkedik, az egy alávaló féreg, a nemzet ellensége. Jól jegyezze meg mindenki, jobbra, balra állhat akárki, fent csak egy ember trónolhat, én, Komolcsák Dávid!
Ezzel a kis kampányvideóval búcsúzom a leendő rabszolgáimtól:
Sok olvasónk kérte, hogy magyarázzunk meg egyes vicceket, mert igenis vannak olyanok, akik nem értik ezeket a kis anekdotákat, humoros történeteket. Nos, felkértünk erre egy elismert viccszakértőt, Gálbosdi Andort, hogy segítsen az alábbi viccek megértésében.
Íme az első vicc:
A rendőrségen csörög a telefon:
- Itt az állatkert. Megszökött a zsiráfunk.
Mire a rendőr:
- Jegyzem, kérem! Van valami különös ismertetőjele?
A viccben az a poén, hogy a rendőr nem fogja fel hirtelen, hogy egy zsiráfról van szó, amit mindenki amúgy is felismer, és a zsiráf egyébként is jellegzetes alakján kívül a rendőr rákérdez valami különös ismertetőjelre, hátha van a zsiráfnak olyan. Értik? A vicc egyébként arra is utal, hogy a rendőr nem okos, ez meg főleg egy különleges helyzetet eredményez, nagyon mulatságos. Meg eleve a zsiráf is vicces, ahogy megszökik az állatkertből, hogy sikerült neki, nem? Szóval ebben a négysoros szövegben többrétegű humor rejlik, megértése, felismerése nagyfokú gyakorlatot, viccekben való jártasságot igényel.
Nézzünk egy következőt:
A szőke nő áll a boltban, a kosarát teleteszi uborkával, majd amikor tele van, egyenként visszateszi a polcra az uborkákat. Mikor ezt már háromszor megcsinálta, odamegy hozzá az őr.
- Mondja, hölgyem, mit csinál?
- Tudja, ma voltam kozmetikusnál, és azt mondta, hogy jót tesz az arcomnak az uborkapakolás…
Nagyon érdekes a megfejtés, hiszen a szőke nő jelenléte kapcsán már eleve azt feltételezheti a viccekben jártas olvasó, hogy valami félreértésből fakadó butaság következik. Ha az ember viccekkel foglalkozik, szinte már rutinból jön a megfejtés a poénra. A szőke nő kozmetikusa arra gondolt, hogy uborkaszeleteket helyezzen fel az arcára, ezt hívják pakolásnak. De a szőke nő nem okos, ezért a kosarából ki-be pakolta az uborkákat. Értik? Látszólag egyszerű vicc, de kell szakmai jártasság ahhoz, hogy valaki így, a kisujjából kirázza a poén magyarázatát.
Bónuszként Gálbosdi Andor elmagyarázza az egyik kedvenc filmjét azoknak, akik nem értik a filmeket:
Jurassic Park
A filmben nem a régi dinoszauruszok támadnak, mert azok már kihaltak, hanem azoknak az újraklónozott változatai. Nagyon izgalmas, mert nem is gondolná senki, hogy ezek az új dínók kiszabadulnak és támadnak majd. A szúnyogból úgy csináltak dinoszauruszt, hogy kiszívták a szúnyogból egy dinoszaurusz vérét, majd abból a vérből előállítottak egy dinoszauruszt. Nagyon sok feszült helyzet van egyébként ebben a filmben. Ha valaki ennek ellenére sem érti, kérem, írjon nekem, segítek.
Emlékeznek még Komolcsák Dávidra? Akinek nem ugrik be, az itt olvashat róla. Mert nemrég e blog hasábjain beszélgettünk vele annak apropóján, hogy műsora, a „Virágcserép sosem elég” nézőszám csúcsokat döntöget. Nos, mára minden megváltozott. A műsort levette kínálatából a ZTH Klub. Komolcsák Dávid utána napokig nem volt elérhető, de most összefutottunk végre vele egy beszélgetés erejéig.
Kissé mintha le lenne fogyva. Mégsem Ön a legnagyobb?
Jelenleg könyvet írok a média világáról, Mindenkit szájba szekszuálok címmel. Itt megkapják, akik félreállítottak. Rengeteg belső történetem van, amiket most minden hátsó szándék nélkül kiteregetek. Kívülről ez egy álomgyár, de idebent gennyes alakok mesterkednek egymás ellen. Patkányvár az egész ZTH Klub. És igen, még mindig én vagyok a legnagyobb. Most már, mint író is. Írok, nagy vagyok, tarolok.
Tehát azt állítja, hogy máris nagyobb író, mint akár egy Nobel-díjas alkotó? De hát még egy sort sem publikált.
Ez számomra evidens. Egyébként ezen konkrétan még nem is gondolkodtam, de most, hogy így megemlíti, természetesen újra kell értelmezni az író fogalmát, ha kijön a könyvem. Ritka tehetség vagyok, évszázadonként egy ilyen, ha születik. De ez most még kivételesebb alkalom. Háromszáz éve nem adott a sors ilyen volumenű alkotót az irodalomtörténetnek, mint amilyen én vagyok. Sőt, soha. És ez nem publikáció kérdése. Elég tükörbe pillantanom. Süt a tekintetemből a zsenialitás.
A nézők szerint már nem Ön a legnagyobb, sőt, talán sosem gondolták így. Ehhez mit szól?
Mit szólnék? Nehogy már a porszemek ugráltassák a hurrikánt. Emlékszem, szegény Michael Jackson hívott fel pár nappal a halála előtt, hogy megköszönje, amiért élhetett velem egy évszázadban. Utólag sajnálom, hogy annyit előszobáztattam, de van egy szint, ami alatt nemigen engedek be szereplőt a műsoromba. Talán ebbe halt bele szegény. A tudatba, hogy kevés az általam felállított mércéhez képest. Sinatra is hasonlóképp viszonyult hozzám. Csak ő rendelkezett reális önértékeléssel. Sohasem jelentkezett szereplőnek a Virágcserép sosem elégbe.
Michael Jackson sokat imádkozott, hogy Komolcsák Dávid egyáltalán szóba álljon vele.
Akkor mégis kiket látott szívesen a talkshow-jában?
Nem tudok ilyet mondani. Az egyéniségem fénye olyannyira beragyogta a stúdiót, hogy akárkit is engedtem volna magam mellé, semmivé halványult volna pár másodperc alatt.
Hiányzik a műsora?
Én inkább úgy fogalmaznék, hogy nagyon hiányzom a rajongóimnak. Annyian lettek azóta öngyilkosok, hogy már nem fenyegeti túlnépesedés a földet. Viszont az utánam hullajtott könnyek miatt megint emelkedett a tengerszint pár centit. De azt üzenem a népemnek, hogy kitartás, még pár nap, és új időszámítás kezdődik, megjelenik végre a könyvem. Aki pedig bánatában lett nincstelen, az vegyen fel mindenféle hiteleket és nyisson gyorsan könyvesboltot, nem árulok el titkot, hogy rekordeladás várható a kötetemből.
Mit ajánl azoknak, akik a válság miatt keseregnek?
Hordjanak maguknál egy fotót rólam, s ha megtorpannak, csak vegyék elő, és pillantsanak rá. Mindenre gyógyír a tökéletes arcképem. Nem olcsó az eredeti Komolcsák-portré, egy bélyegkép is szinte megfizethetetlen, de megéri, ezt sem kell bizonygatnom, azt hiszem.
Komolcsák Dávid nem tűnik depressziósnak, mit sem vesztett túlbuggyanó önbizalmából. Vegyünk róla példát, na nem a lépten-nyomon történő szájba szekszuálásra gondolunk, hanem arra, hogy mindenkit, kivétel nélkül. Úgy érdemes.
A nyolcvanas években voltam óvodás. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom. Egy emeleti tornaterem képe jön elő. Újságkivágások. Képek az Aurora cirkálóról. Jött az orosz télapó. Gyed maróz. Vagy valami ilyesmi. A lányok pártában várták. Orosz népviselet tetőtől talpig. A fiúk is korhű, nemzethű viseletben. Kenyérrel és sóval vártuk. Lenin mindenek felett. Csakis Lenin. Ő egyedül. A jó. Lenin neve összeforrt tudatunkban a jóval. Kopott, fekete-fehér felvételeken bátorítja a tömeget. Hajrá, irány a téli palota. Kivégzések? Mészárlás? Éhínség? Kínzások? Dicsőség, forradalom, győzelem, jólét. Beugrik a napközis tanítónk arca. Komor lett. Lenin volt börtönben is, mondta. Börtönben? Lenin? A jó? Ez tényleg egy igazságtalan, hazug világ, gondoltuk (joggal). De kenyérből tintatartót gyúrt, abba tejet töltött. Tejjel írta titkos leveleit a börtönből. Csak fényben látszik az írás. Lenin nemcsak jó, de okos is volt. „Hej, te puska, puska vagy, nem csinos kis fruska vagy.” A napközis tanító, aki orosztanár is volt egyben, megtanította nekünk ezt a dalt. Szerettük. Őt is, a dalt is, Lenint is. Emlékszem, ahogy fölém hajolt, ha elakadtam a leckében. Barna Szofit szívott, nikotintól sárga ujjaival mutatott a sorra, ahol épp tartunk. Leheletéből húsz szál cigaretta szaga ömlött az arcomba. De szerettem azt is. Nem zavart. Mit importálunk a Szovjetunióból? – kérdezte később. Karórát, rádiót, televíziót. Kitűnő orosz gyártmányok. Lenin, a jó. A szovjet termék, a minőség. És mi, a diákok, akik ezt elfogadjuk, megszokjuk, megszeretjük.
De valami, illetve valaki hiányzott. Sztálin. Ki volt Sztálin? Miért hallgatnak róla? Mi van Sztálinnal? Van vele valami gond? Mert örökké csak Lenin, Lenin, utána mintha semmi nem lett volna. Most meg Brezsnyev, Andropov, Csernyenko, Gorbacsov. De Sztálin hol van? Nem jelentős? Utólag sem? Miért nem tudunk róla többet?
Az HBO produkciója volt az a film, amelyben Sztálin szerepét Robert Duvall alakítja. Véletlenül néztem bele. Legközelebb felvettük. Akkor már tudtam ezt-azt Sztálinról. Túl voltunk a rendszerváltáson. Gimnáziumi történelemórák, a tanárok által rezzenéstelen arccal elsorolt évszámok, momentumok, offenzívák. A Molotov-Ribbentrop paktum. A vas és az acél országa. Gabonaexport. Éhínség, halkan, zárójelben. Oda sem figyeltünk. Ki figyelt oda egy tanárra? Pár stréber. Én biztosan nem. Ők utáltak minket, mi utáltuk őket. Tisztelet a szabályerősítő kivételnek. De valahogy bennem maradt, hogy Sztálin nagy volt. Nagy diktátor és gyilkos. Az említett HBO-s film végül nagy hatással volt rám. A húgommal néztük meg néhányszor. Emlékszem, abban az időben horrorfilmeket hordtunk ki egymás után a tékából, még persze videokazettán. Nappal néztük, hogy ne rezeljünk be annyira. Mindegy volt. Este ugyanúgy kislámpafénynél tudtunk csak elaludni. De élveztük. Ez a Sztálinos film is egy horror volt számunkra. Eleinte egy horror a sok közül. Keveselltem a filmet. Ösztönösen hiányérzetem támadt. Utólag kiderült, jogosan. Az alkotás hiányos, tele ferdítéssel, mendemondákat tüntet fel történelmi tényként, egyes személyek túl nagy szerepet kapnak a filmben, míg mások meg sem jelennek. Képesek voltunk azt hinni, hogy a Sztálint körülvevők mind jók, csak a Gazda a sátán. A film arra volt jó számomra, hogy érdeklődve menjek a könyvtárba. Sztálin életéről szóló könyveket kerestem. Kaptam is pár kötetet. Béládi László/Krausz Tamás: Sztálin. Elsőként ezt olvastam végig. Majd következett Milos Mikelin: Sztálin, a zsarnok élete című kötet. Ezekből minden kiderült. Kissé száraz olvasmányok voltak, de végigrágtam magam rajtuk. Rég nem lapozhattak bele egyikbe sem. Lapjaik hullottak, ahogy haladtam oldalról oldalra. Az évszám. Az egyiket 1985-ben adták ki, a magyar szerzők művében nincs évszám feltüntetve, bár utólag azért tudható, ha végigolvassuk a kötetet. Érdemes idézni mindkét tanulmány zárszavából. Nézzük Milos Mikelin kötetét: „…Az is jellemző a sztálinizmusra, hogy a halála után mi történt Sztálin emlékével és emlékműveivel. Nem sokkal Hruscsov Sztálin-ellenes beszéde után, Budapesten 1956 októberében ledöntötték Sztálin szobrát. 1962-ben felrobbantották a hatalmas prágai bronz-Sztálint is. Ám 1970-ben, mikor Vorosilovot is odatemették a Kreml fala mellé, és ő is megkapta a maga mellszobrát, mint a többiek, Sztálinnak is szobrot állítottak a sírjára; ne éktelenkedjék tovább a fura foghíj Zsdanov és Vorosilov között. 1984-ben pedig a szovjet háborús veteránok egyesülete azt a javaslatot tette, hogy a fasizmus felett aratott győzelem negyvenedik évfordulója alkalmával, 1985-ben Volgográdot nevezzék ismét Sztálingrádnak.
A Béládi/Krausz így zárja a könyvet: „…Sztálin 35 éve halott, de a szocializmus azóta is megvalósulatlan. Ez persze nem róható fel Sztálin személyes hibájául vagy bűnéül, nehogy lassan ő maga is – mint annak idején áldozatai – sajátos bűnbakká váljon. Sztálin történelmi „öröksége” ma is kísért, ránehezedik az új generációk gondolkodására, történelmi tevékenységük egész szerkezetére…De ez már egy másik korszak története.”
Érdemes belelapozni egy későbbi Sztálinról szóló munkába. Az Ormos Mária és Krausz Tamás szerzőpáros Hitler – Sztálin című kötetének sztálini fejezete (Krausz T. tollából) ekképp zárul: …Hitler bukásával a nácizmus végérvényesen a történelem szemétdombjára került, míg a szocializmus gondolatköre és kultúrája a sztálini bűnök ellenére is sokakat ma is egy jobb, humanisztikusabb világ lehetőségeivel kecsegtet.”
Ezt a néhány zárszót felidézve szembe jut az az időszak, amikor a budai Albertfalván laktam 2000. környékén. A helyi, azóta megszűnt „Gurgula” presszóban söröztünk, amikor besétált egy idős hölgy. Nem tudom miért, de odamentem hozzá, hogy megkérdezzem tőle, mit érzett, amikor megtudta, hogy Sztálin halott. Szemembe nézett, és azt mondta, hogy sírtam, nagyon sírtam. De hát a bűnei, a milliók halála, kezdtem bele. Maga ezt elhiszi? – kérdezte tőlem kedvesen. Elhiszi, fiatalember? De különben is, mindenkinek vannak bűnei, kinek nincsenek. Majd kiitta az őszibaracklevet poharából és távozott.
Ide tartozónak érzem a Közhelyszótár című gyűjteményes kötet Sztálinról szóló szócikkét. (Sajnos az említett könyv már nincs nálam, így csak emlékezetből tudok idézni) Sztálin Jóska bácsi, a jóságos. A népek tanítómestere. Joe bácsi. Megnyerte a háborút.
Azt hiszem, ez a néhány idézet sokat elárul arról, hogy „széles tömegek” mit gondolnak még mai is erről a csavaros eszű, minden bizonnyal üldözési mániában szenvedő, alacsony grúzról, Kobáról, a forradalmárról, aki szervezett bűnözéssel irányította (irtotta, gyötörte, kínozta) népét a végső „győzelemig”, amely persze soha nem jött el. S hogy ki volt Sztálin, pontosan ki volt ő? Te nem lehetsz Sztálin, mondta a generalisszimusz saját fiának. Nem lehetsz az, hiszen én sem vagyok az. Sztálin egy eszme, egy ábránd. A nép reménye, aki műalkotásokról, festményekről tekint le ránk, monumentális szobrok mintázzák, terek, utcák, városok viselik nevét, költemények dicsőítik. Sztálin maga a Szovjetunió.
Gaxx képrejtvényei olyannyira közkedveltek, hogy mellettük kezd halványodni Elvis fénye. A Beatlest már régen lekörözték ezek a színes mesepatronok. Napoleon, ha élne, leadná felszerelését a ruhatárban, mondván, le a kalappal. Szóval feldolgozzuk a mérhetetlen sikert, és újult erővel csapódunk be. Nem szerencsés, ha rövid időn belül beigazolódik, nincs nálunk jobb, de mi ebből is csak profitálni tudunk. Gaxx nem csügged, pufi lufikként ereszti közénk újabb talányos vizuálkölteményeit. A helyes megfejtők közt kisurranunk, mintha itt se lettünk volna. A nyeremény, hogy létezünk. Ennél többet senki sem adhat.
Az első egy könyv címe, ennyit könyörülünk rajtatok. Katt a képre, ha nagyot akarsz:
